Tanulni, tanulni, tanulni

Sokadik évemet taposom már a győri Széchenyi István Egyetemen, és próbálok építészmérnökké válni. Ebben a félévben csak két dolgom volt. Átmenni épületszerkezettanból és megírni a szakdolgozatomat. Előbbiből május elején leadtam tizensok A2-es méretű gépi és néhány A3-as, kézzel készült rajzot. A nyomtatóban is csak néztek, hogy ilyen sok rajzom van. *vállvon*
Pár nappal később, május 21-én délelőtt két hónap munka, és rengeteg idegeskedés után leadtam a szakdolgozatomat is (a komáromi Csillagerődről), és kicsit megkönnyebbülve indultam el az erdélyi útra, amiről már beszámoltam.
A rögös útnak azonban itt még mindig nem volt vége. Ugyanis az egyetlen tantárgyamból vizsgázni is kell, nem csak rajzot leadni, és sajnos az utóbbi években nem vettem túl komolyan ezt a tanulás dolgot, így az első alkalommal nem sikerült a vizsga. Második alkalommal már többet tanultam rá, mégiscsak nagy a tét. Ha nevén nevezzük a gyereket, akkor ezen az egy tantárgyon múlt, hogy elmehetek-e államvizsgázni, vagy visszatapsolnak, és még egy évig az egyetemen vergődhetek papírforma szerint. A második vizsga után félve, fél szemmel néztem csak meg az eredményt interneten. Elégtelen... Kicsit kiborultam, ami azt illeti, viszont ez, azt hiszem, kellett, hogy végre történjen valami. Hogy végre felfogjam, ennyivel a vége előtt mostmár nem tolhatok ki magammal. Nem kell nekem ellenség, elég vagyok annak önmagam is, úgy néz ki... Lényeg, hogy dühömben úgy megtanultam az anyagot, mint még semmit soha. A harmadik vizsgán, az utolsó lehetőségen, ha nem két évvel ezelőtti vizsgafeladatlapot ad a tanár, talán jobban is sikerült volna 3-asnál, de őszintén szólva én már annak is örültem, hogy megvan. Ami persze azt jelenti, hogy egyenes az út a két hét múlva lévő államvizsgáig, még több tanulással. De most már nem hibázhatom el.
Nem bántam meg egyszer sem, hogy egyetemre mentem, és azt sem, hogy azt a szakot választottam, amit. Az első év után az új közegben megváltoztam, a gimnáziumi szürke egérből önértékelési zavarokkal küzdő, de már sokkal nyitottabb lány lettem, megtanultam rengeteg dolgot (és most nem csak a tananyagra gondolok), és találkoztam rengeteg emberrel. Sokmindent tanultam a szakmáról, az életről, és nem utolsó sorban magamról. Ha nem így alakult volna az életem, nem lennék az, aki most vagyok. Lehet, hogy nem fotóznék, nem táncolnék, nem ismertem volna meg olyanokat, akiket kár lett volna kihagyni az életemből. Sokat morfondíroztam már rajta, hogy jó irányba haladok-e. Van ilyen hátránya annak, amikor az ember a gyerekfejjel meghozott, kicsit meggondolatlan döntéseit követi. De mindig arra jutottam, hogy most már mindegy. Ha már elkezdtem, befejezem, a jövőt meg úgysem látja senki. Kicsit korai 18 évesen dönteni arról, hogy mit is akar kezdeni magával az ember élete hátralévő részében, de tulajdonképpen így, 25 évesen sem biztos, hogy bölcsebb lennék hozzá. Próbálgatom a szárnyaimat, aztán valami lesz.
Nem fogok negatív érzelmekkel visszatekinteni az egyetemen eltöltött éveimre, de már épp ideje, hogy vége legyen életem ezen szakaszának.