G4 - ismerkedünk

Na, most már nem titkolom, hogy egy LG G4 névvel ellátott telefont vettem egy hónappal ezelőtt, és egész jól összebarátkoztunk már. Még a méretét is kezdem megszokni. Az elmúlt egy hónap a telefon belakásáról szólt, illetve ismerkedtem a kamerájával.

Igyekeztem minden nap friss fényképpel szolgálni, de be kell vallanom, néha csaltam... Előfordult, hogy előre bespájzolt képet töltöttem fel, vagy éppen utólag sikerült csak egy adott naphoz képet készíteni. Merthát az embernek nem ugyanolyan érdekes minden napja. Szóval rájöttem közben, hogy a kreativitásom fejlesztése mellett előbb-utóbb kénytelen leszek utána menni a témának, mert azért nektek sem lesz izgalmas, ha mondjuk minden kedden az egyik néptáncóráról, vagy minden fotózásnál az odautazásról rakok fel képeket :). Meg egyébként is. Ugyan előre tudtam, hogy szeretnék kicsit az életemből is adni szeleteket, azért nem az a cél, hogy útinapló szerűen megmutassam nektek, mit csinálok minden egyes nap.

Szóval jelenleg tudatosan próbálom fejleszteni a kreatív gondolkodásomat, illetve mindenhol keresem a témát. Minden nap. Máskor csak 1-1 nap nézem így a világot, most folyamatosan "rákényszerülök", de élvezem :). Szerencsére ez egy öngerjesztő folyamat, ami főleg így az ünnepek közeledtével nagyon hasznos. Más területeken is elindította az alkotási vágyamat, elkezdtem újra rendszeresen zongorázni, kézimunkázni, rajzolni, szóval beindult a gépezet.

"Vadvilág" a tatai tónál

Az első fagyok

A tatai tó lehalászása egy kellemesen fárasztó nap után

Ez most a telefonom bejelentkező képernyője :)

És meglett a 200 like is fészbúkon

2 éves telefonos

Rég írtam már, de így hajnali fél 2-kor, ha már úgysem hagy az agyam aludni, azt hiszem, nekiállhatok újra.

Biztosan ti is voltatok már úgy, hogy a pillanat hevében elragadtattátok magatokat vásárlás közben, és megkérdőjelezhető döntést hoztatok, még úgy is, hogy előtte akár hetekig tanakodtatok, mi is legyen. Nos, velem ez tegnap, új telefon vásárlása közben történt meg.

Az egész úgy kezdődött, hogy kaptam egy sms-t nemrég a szolgáltatómtól, miszerint a kártyás díjcsomag, amiben vagyok, meg fog szűnni a hónap végén. Tudom, tudom, manapság egy feltöltőkártyás felhasználó olyan, mint a fehér holló, igen... Ettől függetlenül én az voltam. Ha már így alakult, úgy döntöttem, telefont is vásárolok az új előfizetésemhez, amire tegnap kerítettem sort. Kinéztem egyet, ami, bár nem kifejezetten olcsó, a kamerája fantasztikus (ezért figyeltem fel rá kutatásaim elején már). Az egyetlen probléma vele, hogy nagyon nagy. Egészen estig nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, dehát az ágy az egy olyan hely, ahol mindenféle gondolatok megtámadják az embert, és elkezdtem megbánni a dolgot. Rengeteg lehetséges megoldást ötlött ki az agyam, de természetesen a hűségidő köt, egyik sem kivitelezhető. Az alvás sem. Aztán rájöttem: ez legyen a legnagyobb bajom az életben!... Úgyhogy, ha már így alakult, úgy döntöttem, projektté változtatom ezt a két évet, minden nap készítek majd ezzel a telefonnal egy képet, amit posztolok, majd könnyes búcsút veszünk egymástól valamilyen internetes piactéren. A blogon havonta jelentkezem majd az eredménnyel.

De akkor nézzük is meg egyelőre az első képet, ami egy tesztkép volt. Gyönyörű képet csinál ez a telefon. Tényleg. De hogy miért kell ekkorának lennie, azt nem értem...

Ki? Hol? Merre?

Aki követ facebookon is, tudhatja, hogy a héten diplomás ember lett belőlem! Méghozzá mérnök!
Hogy ezzel akarok-e bármit kezdeni, őszintén szólva még nem döntöttem el. Van olyan jövőkép a fejemben, amiben nagy szerepe van a dolognak. Van olyan, ahol csak kicsi. És van olyan is, amiben egyáltalán nincs jelentősége, hogy építészmérnöknek mondhatom magam, vagy nem. 25 évesen illenék már ezt eldönteni, nem? Fene tudja... Államvizsgán az egyik tantárgyamból a globalizáció hatásairól kellett beszélnem. Mindenki tudja, hogy milyen negatív és pozitív hatásai vannak, ha a nagy egészet nézzük. De mi van, ha a kicsit nézzük? Ha csak magunkat egyedül nézzük?
A globalizáció nagyon jó, mert pillanatok alatt terjednek a technikák, ismeretlen emberekből szemvillanásnyi idő alatt hírességek, elismert szakemberek lesznek. Ha nem ismeritek a TED youtube oldalát, nézzetek bele az ott található videókba (nem, nem a Family Guy atyjának filmjéről beszélek, és vigyázat, angoltudást igényel). A legtöbb videóban olyan sikeres emberek vagy gyerekek beszélnek, akik a semmiből építettek fel valamit. Akiknek volt egy meghatározott jövőképük, vagy csak szerencsésen megtalálták az életük egy korai szakaszában, hogy mi az, ami érdekli őket, és csak virágoztatniuk kellett a tehetségüket. Persze a hétköznapi ember nem feltétlenül ilyen. Sőt. De eléri őt ezeknek az embereknek a híre, és elgondolkozik a saját életén. Vagy inspirációt talál bennük, vagy elbizonytalanodik.
Jelenleg úgy vélem, két szakmám van. Az egyik a fotózás, a másik az építészet. Az internet mindegyikhez hihetetlen mennyiségű tudástárat halmozott már fel, és válogatatlanul "tolja az ember arcába". Ez jó. Rengeteg a fórum is, ahol tapasztaltabbaktól lehet tanulni (ez persze inkább a fotózásra érvényes, az építészet azért még mindig sok szemtől-szembe beszélgetést és tapasztalást kíván). Ez is jó. Ha az embernek elég önbizalma és elhatározása van. Ha nincs, akkor vagy összeszakad az információtömeg alatt, és úgy dönt, inkább neki se áll egy olyan dolognak, amiben lehet, hogy egyébként tehetséges lenne, vagy elbizonytalanítják a "jóakarók", vagy csak simán lebeszéli saját magát. Az információáramlás olyan példákat rak elénk, ami az embert vérmérséklettől függően vagy eltántorítja vagy buzdítja. Persze, bele kell vésni az ember agyába, hogy minden eredmény mögött több éves, akár évtizedes tanulási és egyéb folyamat áll. De, amikor a gyönyörűbbnél gyönyörűbb képeket, és érdekesebbnél és érdekesebb épületeket nézem, az én gondolataim hajlamosak elkalandozni a saját eredményeim felé, és feltenni a kérdést: Mi van, ha nem vagyok elég kreatív? Mi van, ha nincs ehhez tehetségem? Mi van, ha nem elég jó, amit csinálok? Mi van, ha NEM VAGYOK ELÉG JÓ?
Talán az életét egyelőre éppenhogy elkezdő fiatal felnőttek számára a legveszélyesebb ezeken a kérdéseken gondolkodni. Nagyon nehéz néha nem kétségbe esni. A jövőt sajnos, vagy nem sajnos, de senki nem látja előre. Azt hiszem, minden hozzám hasonló gondolkodásúnak (és magamnak is) azt tanácsolom, hogy induljon el egy úton, és próbálja meg a legtöbbet kihozni belőle. Egy idő után csak eljutunk egy olyan pontra, ahol már nem kell "újratervezni az útvonalat".
Kár, hogy a tanácsok osztogatásában mindig sokkal jobb voltam, mint a saját tanácsaim megfogadásában :)...

Tanulni, tanulni, tanulni

Sokadik évemet taposom már a győri Széchenyi István Egyetemen, és próbálok építészmérnökké válni. Ebben a félévben csak két dolgom volt. Átmenni épületszerkezettanból és megírni a szakdolgozatomat. Előbbiből május elején leadtam tizensok A2-es méretű gépi és néhány A3-as, kézzel készült rajzot. A nyomtatóban is csak néztek, hogy ilyen sok rajzom van. *vállvon*
Pár nappal később, május 21-én délelőtt két hónap munka, és rengeteg idegeskedés után leadtam a szakdolgozatomat is (a komáromi Csillagerődről), és kicsit megkönnyebbülve indultam el az erdélyi útra, amiről már beszámoltam.
A rögös útnak azonban itt még mindig nem volt vége. Ugyanis az egyetlen tantárgyamból vizsgázni is kell, nem csak rajzot leadni, és sajnos az utóbbi években nem vettem túl komolyan ezt a tanulás dolgot, így az első alkalommal nem sikerült a vizsga. Második alkalommal már többet tanultam rá, mégiscsak nagy a tét. Ha nevén nevezzük a gyereket, akkor ezen az egy tantárgyon múlt, hogy elmehetek-e államvizsgázni, vagy visszatapsolnak, és még egy évig az egyetemen vergődhetek papírforma szerint. A második vizsga után félve, fél szemmel néztem csak meg az eredményt interneten. Elégtelen... Kicsit kiborultam, ami azt illeti, viszont ez, azt hiszem, kellett, hogy végre történjen valami. Hogy végre felfogjam, ennyivel a vége előtt mostmár nem tolhatok ki magammal. Nem kell nekem ellenség, elég vagyok annak önmagam is, úgy néz ki... Lényeg, hogy dühömben úgy megtanultam az anyagot, mint még semmit soha. A harmadik vizsgán, az utolsó lehetőségen, ha nem két évvel ezelőtti vizsgafeladatlapot ad a tanár, talán jobban is sikerült volna 3-asnál, de őszintén szólva én már annak is örültem, hogy megvan. Ami persze azt jelenti, hogy egyenes az út a két hét múlva lévő államvizsgáig, még több tanulással. De most már nem hibázhatom el.
Nem bántam meg egyszer sem, hogy egyetemre mentem, és azt sem, hogy azt a szakot választottam, amit. Az első év után az új közegben megváltoztam, a gimnáziumi szürke egérből önértékelési zavarokkal küzdő, de már sokkal nyitottabb lány lettem, megtanultam rengeteg dolgot (és most nem csak a tananyagra gondolok), és találkoztam rengeteg emberrel. Sokmindent tanultam a szakmáról, az életről, és nem utolsó sorban magamról. Ha nem így alakult volna az életem, nem lennék az, aki most vagyok. Lehet, hogy nem fotóznék, nem táncolnék, nem ismertem volna meg olyanokat, akiket kár lett volna kihagyni az életemből. Sokat morfondíroztam már rajta, hogy jó irányba haladok-e. Van ilyen hátránya annak, amikor az ember a gyerekfejjel meghozott, kicsit meggondolatlan döntéseit követi. De mindig arra jutottam, hogy most már mindegy. Ha már elkezdtem, befejezem, a jövőt meg úgysem látja senki. Kicsit korai 18 évesen dönteni arról, hogy mit is akar kezdeni magával az ember élete hátralévő részében, de tulajdonképpen így, 25 évesen sem biztos, hogy bölcsebb lennék hozzá. Próbálgatom a szárnyaimat, aztán valami lesz.
Nem fogok negatív érzelmekkel visszatekinteni az egyetemen eltöltött éveimre, de már épp ideje, hogy vége legyen életem ezen szakaszának.

Erdélyország - Előre bocsátom, hosszú lesz

Említettem a bemutatkozásomban, hogy szeretek világot látni. Mivel emellett körülbelül mindent csinálok, nem mondom, hogy erre sok idő vagy pénz jut, így sajnos nem gyakran adatik meg, de ez az év most az utazgatásé. Év elején már voltam a velencei karneválon, két hete pedig Erdélyben jártam. Mindenki mondta, hogy milyen szép a táj, a hegyek meg különösen vonzanak, mert mindig szerettem dolgokra felmászni (még ha utána le is estem párról...), aztán elkezdtem még néptáncolni és népzenélni is, és az erdélyi anyag szerintem különösen szép, így már évek óta dédelgetett álmom volt oda eljutni. Amikor a komáromi evangélikus kórus, ahol alkalmanként énekelek, elkezdte tervezni az erdélyi utat, újult lelkesedéssel kezdtem próbákra járni, tudtam, hogy ebből vétek lenne kimaradni. Ha a táncosokkal megyek, abból úgyis csak bulizás, meg ivászat lett volna :)... Szerencsére meg tudtuk úgy szervezni, hogy a 6 napos mininyaralásnak csak egy napján kelljen "dolgozni", a többi pedig elment az utazásra, és a különféle látványosságok (pl a helybeli medvék :P ) megtekintésére.

Szóval jöjjön egy kis úti beszámoló. Első nap keresztülutaztunk Magyarországon a nagylaki határátkelőig, kb 300 km, s még a fele utat sem tettük meg... De már a határon nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el néha, éreztem az élmény előszelét. Gyönyörű időnk volt, az autó, amiben utaztam patyolat tiszta, így bőszen kattintgathattam az ablakon keresztül. Út közben megálltunk Aradon, Nagyszebenben, illetve messziről mutogathattunk magos Déva várára egy benzinkútról. Ott van.

A lelkész úr azt mondta, hogy a teleobjektívemmel még a köveket is meg tudnám számolni a váron. 300 mm-en maxon volt, ennyire futotta :)

Ahogy egyre beljebb értünk, rengetegszer felmerült Petőfi neve. Mennyire nem volt igaza a Kárpátokkal kapcsolatban! És akkor tulajdonképpen, azt hiszem, még mi sem tudtunk semmit. Óóóó, dehogy.

Este 10 körül, úgy 830 km-rel a hátunk mögött, hullafáradt sofőrökkel megérkeztünk Zsögödre (egy Csíkszeredával összeépült kis falu) a szállásunkhoz, ahol szívélyes fogadtatásban volt részünk. Meg egy kis kavarodásban a szobákat illetően, de ez csoportoknál gyakran előfordul. A házigazda (egy harmincas székely legíny) mindenesetre minden lehető módon próbálta megoldani a helyzetet, még azt is felajánlotta, hogy beköltözhetek hozzá arra a pár napra. Nagylelkű felajánlásával ezegyszer nem éltem :D

Második nap ellátogattunk Mádéfalvára a székely veszedelem emlékművéhez, megnéztük Tusnádfürdőt, és a Szent Anna tavat. Ismerve a programot, tudtam, hogy a tavat már csak Gyimes múlhatja felül. Egyszerűen gyönyörű volt. A szikrázó napsütésben gyöngyöző vizű vulkáni tó, körbevéve sűrű erdővel lélegzetelállító látvány volt, amit sajnos képen nem lehet visszaadni (azért én megpróbáltam).

Mostmár azt is tudom, hogyan kell panorámaképet csinálni photoshopban...

Össze-vissza cikáztam a tó partján, kerestem, honnan lenne a legjobb fotózni. Majdnem bele is ragadtam a tóba, amikor kimerészkedtem a nem homokos partos részére, és bokáig elmerültem a lápban :D... Még szerencse, hogy egy-két fa volt a közelben és ki tudtam húzni magam. Aztán amikor már végképp nem tudtam ellenállni belülről kitörő hippi énemnek, és felbuzdultam a tóban fürdőzőkön meg egyik útitársamon, aki úgy döntött, bemegy a vízbe, én is levettem a cipőm, feltűrtem a nadrágom, s lábszárközépig gázoltunk.

A fantasztikusan kusza és a túra kedvéért leragasztott lábujjaim

Isteni volt a víz, és talán nem is kell mondjam, mennyire más volt a látvány kvázi belülről, ahhoz képest, amit az ember a partról láthatott. Az egyetlen, ami nem tetszett az ott töltött időben, hogy rövid volt... Még órákat tudtam volna a parton heverészni, figyelve a tó közepén ugrándozó halakat. De sajnos el kellett jönnünk...

Csoportkép a tusnádfürdői tónál

Harmadik nap ellátogattunk a csíksomlyói búcsúra. Pörkölődni, leginkább. Rengeteg ember volt, és a helyiek szerint huszonsok éve folyamatosan esik az eső. Hát most nem esett... Az esernyő/ember arány kb 1/2 volt, gyönyörűen megszínezték a hegyoldalt, de főleg a nap ellen védtek. Annyian voltak, amennyi embert én még életemben nem láttam egy helyen.

Engem ez a tömeg Woodstockra emlékeztetett. Csak kicsit konszolidáltabb volt :D.

Sokan viseletben, gyereket cipelve érkeztek a helyszínre. Mi egy 5 főből álló kompániával már előbb elindultunk a szállásra, hogy ne a nagy hazainduló tömegben kelljen kiverekedni magunkat, és milyen jól tettük! Voltak olyanok a csoportunkban, akik ott maradtak végig, s utána igyekeztek nem elveszni. De mindenki hazaért estére, próbáltunk gyorsan sokat a másnapi fellépésre, és az egyszeri zarándokok fáradtan, de még mindig a tömegen hüledezve zuhantak ágyba.

Vendéglátóink

Közben hadd ejtsek szót a szállásról. A Baki Vendégház egy nagyon jó hangulatú hely, mindenki, aki ott van, a tulajtól az alkalmazott csaposig nagyon kedves. Az, hogy egy kis kétágyas szobában 4-en aludtunk, úgy, hogy egy talpalatnyi hely nem volt a két pótágy miatt, hát, az már a különleges helyzetnek tudható be, végülis, elmegy :D... De ami elromlott, pillanatokon belül meg lett javítva, kívánságunkat folyamatosan lesték, a tulaj még szórakoztatott is minket a történeteivel egyik este és megnézhettük a kecskékből, birkákból, nyulakból, kutyákból álló minigazdaságát is, összességében le a kalappal a vendégszeretetük előtt. Egy kilót híztam az ott töltött idő alatt, olyan sokat kaptunk enni...

Negyedik nap felléptünk a csíkszeredai evangélikus templomban, a szeretetvendégségen többen rájöttünk, akik egyébként nem vagyunk rajongói a töltött káposztának, hogy az erdélyi változata bizony igenis finom, délután pedig a várost is megnéztük.

A kórus énekel

Az ötödik napi úticél volt, amit talán legjobban vártam, bár tény, hogy a Szent Anna tóról előtte fogalmam sem volt :D... Elindultunk reggel Gyimesbe. Ha addig láttunk is gyönyörű hegyeket és erdőket, ezek még szebbek voltak. És itt már kicsit a légkör és a látvány is falusiasabb volt. Pont, amit szerettem volna látni. Nem is tudok igazából többet írni róla. Egyszerűen gyönyörű volt. Látni kell. Pont.

Panoráma az ezeréves határról

Az utolsó nap hajnalán kicsit máshogy ébredt mindenki, azt hiszem. Bár fel voltunk töltődve élményekkel, mindenki érezte, milyen furcsa lesz igazán haza menni. Búcsúzóul énekeltünk egyet a vendégház népének, s elindultunk. Megálltunk Farkaslakán, és Korondon, mindenki elintézte a vásárolnivalóját (elhoztam egy székely mellényt háromszázvalamennyi lei helyett 240 leiért :D...), Kolozsvár főterét kétszer is körbeautóztuk, úgyhogy alaposan megnéztük Mátyás király szobrát.

Amikor a határ túloldalán jártunk, s már bőven elhagytuk a Kárpátokat, az autóban halkan duruzsolt a zene, két magasröptű beszélgetés között nem tudtam megállni, hogy össze ne hasonlítsam a látványt. Nem fogok belemenni trianoni sirámokba, egyébként sem szoktam, de az azért biztos, hogy az a táj ott lélegzetelállító. És az is biztos, hogy nem most jártam meg utoljára.

Na jó, kaptok még egy képet a Szent Anna tóról. Ha én bele vagyok szeretve, legyetek ti is.

No, kezdjünk...

Nos... Mostanában mindenki blogol, így úgy döntöttem, én is kezdek egyet.
Először is hadd mutatkozzam be.

Sziasztok, Judit vagyok. Nem tudom önmagamat meghatározni nektek, mert még én is az önmegismerés útján vagyok így 25 évesen. Ami biztos, hogy a Széchenyi István Egyetemen fogom remélhetőleg egy hónap múlva befejezni építészmérnöki tanulmányaimat, mellette meg keresem az utam, néha keresem a bajt ;) (Ákos referencia, anyone?). Az építészmérnöktanonckodás mellett sokmindennel töltöm a szabadidőm, kisebb-nagyobb intenzitással. Énekelek (nem csak a zuhany alatt), futok, néptáncolok, népzenélek, íjászkodom, néha lovagolok, angolt tanítok, világot látok, olvasok, sorozatokat nézek (Trónok harca! ❤ ) rengetegféle kreatív kézimunkát kipróbáltam már, szeretNÉK varrni, ha lenNE időm... Hogy ezeket hogy illesztem össze időben, nem tudok válaszolni, néha magamnak is rejtély...

Nade a lassan félig-meddig hivatásszerűen űzött hobbim lesz ezen a blogon a középpontban, ami pedig a fotózás. Üdvözlöm a fészbúkról idetévedt lájkolóimat, és persze azokat is, akik még ott nem találkoztak velem.
Azt kell mondjam, a fészbúk nem ideális médium egy fotós számára. És akkor még finoman fogalmaztam. A képeket a lehetetlenségig tömöríti a honlap, sajnos nagyon csúnya átmenetek és tónusok tudnak születni, illetve talán a fészbúkközönség a nagy görgetés közepette nem is olyan türelmes, hogy a keskeny sávban egy borzasztóan hosszúnak tűnő bejegyzést elolvasson. Épp ezért hoztam létre a blogot, azok számára, akik kíváncsiak a fotózásaim, fotós élményeim hátterére, vagy éppen nem bánják, ha egy kicsit megismernek engem is. A fészbúkon továbbra is lesznek képek, és külső megosztások, de a blog egy kicsit személyesebb hangvételű lesz, egy-két jobb minőségű képpel, és előre is elnézést kérek, ha netán egy kicsit bő lére eresztem a mondandómat.

Egyelőre, azt hiszem, csak ennyit akartam. Bemutatkozni. Igen. Végülis nem hosszú, egy idegennek is elsőre ennyit mond az ember talán... Idővel még úgyis csepegtetek információkat.

"I think this is the beginning of a beautiful friendship" ;)