G4 - ismerkedünk

Na, most már nem titkolom, hogy egy LG G4 névvel ellátott telefont vettem egy hónappal ezelőtt, és egész jól összebarátkoztunk már. Még a méretét is kezdem megszokni. Az elmúlt egy hónap a telefon belakásáról szólt, illetve ismerkedtem a kamerájával.

Igyekeztem minden nap friss fényképpel szolgálni, de be kell vallanom, néha csaltam... Előfordult, hogy előre bespájzolt képet töltöttem fel, vagy éppen utólag sikerült csak egy adott naphoz képet készíteni. Merthát az embernek nem ugyanolyan érdekes minden napja. Szóval rájöttem közben, hogy a kreativitásom fejlesztése mellett előbb-utóbb kénytelen leszek utána menni a témának, mert azért nektek sem lesz izgalmas, ha mondjuk minden kedden az egyik néptáncóráról, vagy minden fotózásnál az odautazásról rakok fel képeket :). Meg egyébként is. Ugyan előre tudtam, hogy szeretnék kicsit az életemből is adni szeleteket, azért nem az a cél, hogy útinapló szerűen megmutassam nektek, mit csinálok minden egyes nap.

Szóval jelenleg tudatosan próbálom fejleszteni a kreatív gondolkodásomat, illetve mindenhol keresem a témát. Minden nap. Máskor csak 1-1 nap nézem így a világot, most folyamatosan "rákényszerülök", de élvezem :). Szerencsére ez egy öngerjesztő folyamat, ami főleg így az ünnepek közeledtével nagyon hasznos. Más területeken is elindította az alkotási vágyamat, elkezdtem újra rendszeresen zongorázni, kézimunkázni, rajzolni, szóval beindult a gépezet.

"Vadvilág" a tatai tónál

Az első fagyok

A tatai tó lehalászása egy kellemesen fárasztó nap után

Ez most a telefonom bejelentkező képernyője :)

És meglett a 200 like is fészbúkon

2 éves telefonos

Rég írtam már, de így hajnali fél 2-kor, ha már úgysem hagy az agyam aludni, azt hiszem, nekiállhatok újra.

Biztosan ti is voltatok már úgy, hogy a pillanat hevében elragadtattátok magatokat vásárlás közben, és megkérdőjelezhető döntést hoztatok, még úgy is, hogy előtte akár hetekig tanakodtatok, mi is legyen. Nos, velem ez tegnap, új telefon vásárlása közben történt meg.

Az egész úgy kezdődött, hogy kaptam egy sms-t nemrég a szolgáltatómtól, miszerint a kártyás díjcsomag, amiben vagyok, meg fog szűnni a hónap végén. Tudom, tudom, manapság egy feltöltőkártyás felhasználó olyan, mint a fehér holló, igen... Ettől függetlenül én az voltam. Ha már így alakult, úgy döntöttem, telefont is vásárolok az új előfizetésemhez, amire tegnap kerítettem sort. Kinéztem egyet, ami, bár nem kifejezetten olcsó, a kamerája fantasztikus (ezért figyeltem fel rá kutatásaim elején már). Az egyetlen probléma vele, hogy nagyon nagy. Egészen estig nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, dehát az ágy az egy olyan hely, ahol mindenféle gondolatok megtámadják az embert, és elkezdtem megbánni a dolgot. Rengeteg lehetséges megoldást ötlött ki az agyam, de természetesen a hűségidő köt, egyik sem kivitelezhető. Az alvás sem. Aztán rájöttem: ez legyen a legnagyobb bajom az életben!... Úgyhogy, ha már így alakult, úgy döntöttem, projektté változtatom ezt a két évet, minden nap készítek majd ezzel a telefonnal egy képet, amit posztolok, majd könnyes búcsút veszünk egymástól valamilyen internetes piactéren. A blogon havonta jelentkezem majd az eredménnyel.

De akkor nézzük is meg egyelőre az első képet, ami egy tesztkép volt. Gyönyörű képet csinál ez a telefon. Tényleg. De hogy miért kell ekkorának lennie, azt nem értem...

Ki? Hol? Merre?

Aki követ facebookon is, tudhatja, hogy a héten diplomás ember lett belőlem! Méghozzá mérnök!
Hogy ezzel akarok-e bármit kezdeni, őszintén szólva még nem döntöttem el. Van olyan jövőkép a fejemben, amiben nagy szerepe van a dolognak. Van olyan, ahol csak kicsi. És van olyan is, amiben egyáltalán nincs jelentősége, hogy építészmérnöknek mondhatom magam, vagy nem. 25 évesen illenék már ezt eldönteni, nem? Fene tudja... Államvizsgán az egyik tantárgyamból a globalizáció hatásairól kellett beszélnem. Mindenki tudja, hogy milyen negatív és pozitív hatásai vannak, ha a nagy egészet nézzük. De mi van, ha a kicsit nézzük? Ha csak magunkat egyedül nézzük?
A globalizáció nagyon jó, mert pillanatok alatt terjednek a technikák, ismeretlen emberekből szemvillanásnyi idő alatt hírességek, elismert szakemberek lesznek. Ha nem ismeritek a TED youtube oldalát, nézzetek bele az ott található videókba (nem, nem a Family Guy atyjának filmjéről beszélek, és vigyázat, angoltudást igényel). A legtöbb videóban olyan sikeres emberek vagy gyerekek beszélnek, akik a semmiből építettek fel valamit. Akiknek volt egy meghatározott jövőképük, vagy csak szerencsésen megtalálták az életük egy korai szakaszában, hogy mi az, ami érdekli őket, és csak virágoztatniuk kellett a tehetségüket. Persze a hétköznapi ember nem feltétlenül ilyen. Sőt. De eléri őt ezeknek az embereknek a híre, és elgondolkozik a saját életén. Vagy inspirációt talál bennük, vagy elbizonytalanodik.
Jelenleg úgy vélem, két szakmám van. Az egyik a fotózás, a másik az építészet. Az internet mindegyikhez hihetetlen mennyiségű tudástárat halmozott már fel, és válogatatlanul "tolja az ember arcába". Ez jó. Rengeteg a fórum is, ahol tapasztaltabbaktól lehet tanulni (ez persze inkább a fotózásra érvényes, az építészet azért még mindig sok szemtől-szembe beszélgetést és tapasztalást kíván). Ez is jó. Ha az embernek elég önbizalma és elhatározása van. Ha nincs, akkor vagy összeszakad az információtömeg alatt, és úgy dönt, inkább neki se áll egy olyan dolognak, amiben lehet, hogy egyébként tehetséges lenne, vagy elbizonytalanítják a "jóakarók", vagy csak simán lebeszéli saját magát. Az információáramlás olyan példákat rak elénk, ami az embert vérmérséklettől függően vagy eltántorítja vagy buzdítja. Persze, bele kell vésni az ember agyába, hogy minden eredmény mögött több éves, akár évtizedes tanulási és egyéb folyamat áll. De, amikor a gyönyörűbbnél gyönyörűbb képeket, és érdekesebbnél és érdekesebb épületeket nézem, az én gondolataim hajlamosak elkalandozni a saját eredményeim felé, és feltenni a kérdést: Mi van, ha nem vagyok elég kreatív? Mi van, ha nincs ehhez tehetségem? Mi van, ha nem elég jó, amit csinálok? Mi van, ha NEM VAGYOK ELÉG JÓ?
Talán az életét egyelőre éppenhogy elkezdő fiatal felnőttek számára a legveszélyesebb ezeken a kérdéseken gondolkodni. Nagyon nehéz néha nem kétségbe esni. A jövőt sajnos, vagy nem sajnos, de senki nem látja előre. Azt hiszem, minden hozzám hasonló gondolkodásúnak (és magamnak is) azt tanácsolom, hogy induljon el egy úton, és próbálja meg a legtöbbet kihozni belőle. Egy idő után csak eljutunk egy olyan pontra, ahol már nem kell "újratervezni az útvonalat".
Kár, hogy a tanácsok osztogatásában mindig sokkal jobb voltam, mint a saját tanácsaim megfogadásában :)...